Szerelemről szó sem volt

Szerelemről szó sem volt. Mindegyre föltolul a fejembe ez a sláger, talán a Zanzibár együttes dala. Azt hiszem, a klipje valami szerelmi történetről szól, amelyben túl sok dolga akad a fiúnak és túl ritkán avatja be ebbe a lányt. Aztán persze lehet ott más hiba is, de az én fejemben alighanem emiatt ragadt meg ez a dallam és kezdett önálló életet élni. Mert azon gondolkodom, miért kell az életünk minden percének a szerelemről vagy azzal összefüggő valamiről szólnia? Miért nem tudjuk férfiként vagy nőként nem ezen keresztül látni a dolgainkat? Ha egy nő előbbre jut a munkahelyi ranglétrán, akkor biztosan lefeküdt a döntéshozóval. Aki persze férfi. Naná! Ha egy férfi párszor később megy haza, biztosan szeretője van. Egyébként lehet, hogy van. De nem biztos! És ha egy nő nemű barátjával van? Ha egy férfit és egy nőt együtt látnak valahol, az biztosan egy pár? Nem lehet csak jó barát, szellemi társ, játszópajtás? “Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?” Írja Kosztolányi Dezső versében. Miért ne lehetnénk? Miért kell végletesen leegyszerűsíteni a kapcsolatainkat? Nem lehet, hogy azért, mert életünkből végletesen hiányzik a bizalom? A törvényes társunké bennünk, a miénk a barátunkban. És mindenkinek mindenkiben. De bizalom nélkül hogyan lehet minőségi kapcsolatban élni? Egyáltalán hogyan lehet élni? Számtalan kérdésre e tárgyban legfeljebb a női lapok tanácsadó rovataiban találunk némi útmutatást, 15-20 sorban, ha egyáltalán. És pár önsegítőkönyvben a szabad polcokon. Egyébként magunkra vagyunk hagyatva a dologban, pedig ha ezt elrontjuk, az életünk minőségét rontjuk el.  Még száz évvel ezelőtt is egyértelmű volt a dolog: hajadon nő a férfival csak kísérő jelenlétében érintkezhetett, férfi barátja pedig, a szó igazi értelmében, nem is lehetett. Hogyan is lehetett volna, ha felügyelet nélkül nem találkozhattak sosem külön nemű fiatalok.  Az Abigél-ben van az a jelenet, amikor a matulás lányok mesélik egymásnak a hálóban, hogy egyiküknek nagyon tetszik egy fiú a szomszéd iskolából, a Kokas Ignác-ból, de nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá a barátkozáshoz, mert ” hivatalosan nem ismerem, csak azért ismerem”- mondja Mari, lesütött szemmel, elpirulva. Látásból, egy mosoly által, a metakommunikációs jelek által, igen.  De “hivatalosan” még nem, hiszen nincsenek bemutatva egymásnak. De hát ez 1944-ben volt, azóta éppen hetven év telt el. Annyi mindenben változtak a szokások az emberi kapcsolatokban ez alatt az idő alatt, többször is, hogy igazán beleférne még egy kis újítás. Például, hogy ha két, különböző nemű ember egymástól kapja meg azt a melegséget vagy szellemi közösséget vagy bajtársiasságot, ami hiányzik az életéből, akkor nosza, rajta! Miért ne? Legalább ne bántsuk őket emiatt. És ha holnap nekem vagy neked lesz szükséged erre a megértésre a környezet részéről?  És hogy szerelemről szó se lenne ebben a helyzetben? Meglehet. Meglehet, hogy mégis. A kérdés az: bízik-e egymásban két ember. Ha igen, akkor biztosan szó sem lesz szerelemről a barátommal vagy a barátnőddel és fordítva. Mármint ha igazi a barátság. Nincs az a szerelem, kapcsolat, kötés, ami eltántoríthat a barátomtól, ha az vele igaz barátság. Függetlenül attól, hogy ő milyen nemű. Legfeljebb egy kényszeres kompromisszum a környezettel. És akkor hol a bizalom? És kezdhetnénk elölről a játékot a szavakkal, fogalmakkal, érzésekkel. Ahelyett, hogy egyszerűen csak élnénk.