A pók a labirintusban

Mottó:

“Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz,hogyan szabadulsz ki     egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből.
(John Green)

Nem végeztem közvélemény kutatást, de alighanem az emberek elsöprő többsége ebbe a kategóriába tartozik. Álmodozik a szebb jövőről, mert nem elégedett a jelenével, de egyetlen valós lépést sem tesz a másféle élet érdekében. Mert ahhoz ki kellene lépnie a komfortzónájából. S mert ennél sokkal egyszerűbb és kielégítőbb a sarokból lesni a többi embert, és álmodozva körbefonni őket sajátos terveivel, mint ahogy a pók szövögeti a hálóját az áldozatai körül. Mert valamennyiünknek vannak “áldozatai” és valamennyien valakinek az áldozatai vagyunk. Állampolgári, munkahelyi, érzelmi szempontból. Ki, miért, milyen okból. Méretes labirintusban botladozunk valamennyien.

Van a jognak egy tudományága, úgy hívják: viktimológia. Áldozattan. Ez azzal foglalkozik, hogy kiből lesz bűncselekmény áldozata és miért éppen belőle. A lényege valami olyasmi, hogy van az ilyen emberben valamifajta speciális kisugárzás, amiből tudható, hogy ő lehetséges áldozat, őt érdemes kikezdeni. Olyan ez, mint a kutyáknál. Ők is érzékelhetően megérzik a másik élőlényen, hogy fél, s ezt ki is használják. Az állatvilágban ez a képesség ugyanolyan harci eszköz, mint az éles karmok, a hegyes, metsző fogak, a vicsorítás, a szőr fölborzolása. Egyáltalán a harci póz, amit az állat fölvesz, ha ellenfelét meg akarja félemlíteni. És aki fogékony erre,  az behódol az ilyenformán is harcoló élőlénynek. S ha egyébként nem félt volna, ekkorra már biztosan minden idegsejtjében remeg, ezt kisugározza támadója felé, s máris előállt a tipikus áldozat helyzet. Az állatvilág ezt a megfélemlítést két okból használja: élelemszerzés céljából vagy az ellenfél támadásától való félelmében. Inkább tehát maga kezdeményes, mert mindig az van előnyben, aki először üt, mar, harap, tép. Amit a képességei megengednek.

Az embernél sincs ez másként. Csak a férfiak és a nők viszonyában a leggyakoribb az érzelmi kiszolgáltatottság. Az is megközelíthető a viktimológia fogalom köre felől. Az emberi kapcsolatok körében azt tartja a közhit, hogy mindig az a vesztes, aki jobban szeret. Aki először telefonál, egyáltalán, aki telefonál. Aki újra és újra bedől a rendre ismétlődő vissza édesgetéseknek. Aki látszat-elszakadásaival újabb és újabb játéklehetőséget ad az ő saját “pókjának”.

Van, aki ezeket az érzelmi játszmákat nem ismeri férfi és nő között? Apróbb és nagyobb léptékekben a mindennapi életünk részei.

Jó lenne most azt mondani, hogy ez csak elhatározás kérdése: én nem leszek áldozat! De ez nem így működik. Ezt nem lehet megoldani mantrákkal, ördögűzéssel, elvonulással, csendkúrával és a többi ismert, mára polgárjogot nyert ezoterikus megoldással.

Akkor mi legyen? Sodortassuk magunkat az árral, és törődjünk bele, hogy valaki karmai közé kerültünk és az kiszolgáltatottságunkban szétcincál bennünket, ha akar, miközben mi semmit nem tehetünk? Szó sincs róla!

Csak azt kell megértenünk és elfogadnunk, hogy erőfeszítés, energia, fájdalom és lemondás nélkül senki nem menekülhet a helyzetből. Abból a helyzetből, amiből egyébként nem sok jó néz ki annak, aki belekerült. Mert bár mindig jön egy újabb és egy még újabb áldozata a “póknak”, akit egyszer megfogott, akkor sem fogja ereszteni. “Erővel foglak mellre…” – írja Nagy László versében. Mert aki így (is) használja az embereket, legyen akár férfi, akár nő, annak számára presztízs kérdés az uralom elvesztése akár egyetlen áldozata felett is. Ha már nincs is az áldozatára szüksége. Ha már nem is kell neki, mert átlát rajta, mint az üvegen, s elutasítja minden porcikáját, hiszen maga is látja csökkent értékűségét.

Gondoljunk csak az elmúlt vagy leginkább csak a fantáziánkban létező szerelmekre, viszonzottnak hitt érzésekre a saját életünkből. Érzelmeink tárgya, nem egy esetben, az egészet hatalmi kérdésként fölfogva, soha nem engedett ki a markából jószántából. Elvált férjek és feleségek tudnának erről mesélni. És elhagyott barátok, szeretők. Ez a realitás. Lehet ugyan berzenkedni ellene, de nincs senki, aki kisegítene bennünket ebből a helyzetből, ha magunk nem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy szabaduljunk. Ha már egyszer belekormányoztuk magunka egy ilyen emberi kapcsolatba.

Mert azért tegyük a szívünkre a kezünket: nincs az a nő vagy férfi, aki a megérzései által, valahol a lelke mélyén ne lenne tisztában már kezdettől fogva azzal, hogy a viszonzottnak megélt szeretet, szerelem, barátság valójában csak az ő képzeletében létezik. Hiszen a másik 1001 jelét adja folyamatosan – éppen az ellenkezőjének. Tulajdonképpen részben így, ezáltal ismerszik fel a kétlábú “pókok” számára a lehetséges áldozat.  A túlzott hiszékenység nem csak büntetőjogi kategóriában segíti hozzá a rossz szándékú embereket a mindennapi zsákmányukhoz, hanem az emberek párkapcsolataiban, a közösségi létben is fokozottan kiszolgáltatottá tesz.

Itt aztán különösen.

Az emberek többnyire magányosak. Azért is élik itt az úgynevezett minőségi életüket a közösségi oldalakon. Még ha élnek is egyfajta kapcsolati hálóban, akár családban is, de lelkük mélyén egyedül vannak. Soha nincs idő, nincs szándék meghallgatniuk a másikat. Átélni a társ érzéseit, problémáit, dilemmáit, félelmeit. Önző a világ. És benne az önző emberek csak saját maguk (lelki) kielégülésére koncentrálnak, valahogy csak nagyon ritkán és még a szerelmi kapcsolatoknak is csak egy rövid szakaszában fordulnak elég figyelemmel a(z) (ember) társuk felé. A virtuális világban aztán különösen így van ez.

És hát a jó szóra nagyon is nyitottak valamennyiünk “antennái.” Hajlandóak vagyunk elhinni bármit, bárkitől, csak szeretve érezzük magunkat. Kiválasztottak lehessünk az Ő , a (sokadik) Nagy Ő szemében. S most már mi is presztízs kérdést csinálunk abból, hogy mi, csak mi maradjunk talpon megannyi áldozat között. Legalábbis előfordulhat ez a fajta presztízs kérdés is, különösen, ha nincs igaz hivatás, cél a szemünk előtt, a sikerélmény lehetősége, ami kielégítené a megmutatva lenni és elfogadottá válni alapvető emberi igényét. S akkor még megalázóbb helyzetbe kormányozódhatunk. Az isten mentsen meg ettől minden nőt és férfit! Mert ekkor, EKKOR biztosan elveszett a jövő. Az áldozatoké és a telhetetlen “póké” is. Mint a mókusé, ahogy körbejár a kerekében.

S akkor elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: mi a különbség a “pók”, az áldozat és a szépséges, ámde ostoba kis mókus között?

Szép kis össznépi társasjáték ez. De csak és kizárólag rajtad múlik, hogy részt veszel-e benne. Ez a te életed. Akkor csinálsz bolondot magadból, amikor csak akarsz. Mert valahol mindenki menekülne a jelenből. Mert nincs tökéletes jelen. S mert majdnem mindenki azt hiszi, hogy ez az életforma az egyetlen lehetséges. Mint a mókusé a maga sajátos kerekében. Pedig nem.

Lehetsz például önmagad, egyedi élettel, egyedi sorssal, egyedi labirintussal, de egyedi lelkierővel és kitartással is saját életed irányításában.  S végül is: miért ne?!

(Az eredeti írás megjelent a www.kisstanna.wordpress.com blogon.)