Adelina Virginia Stephen egy londoni felső-középosztálybeli családban született, a XIX. és a XX. század fordulóján. Irodalmi légkörben nőtt fel. Nem járt iskolába, házitanítók és szülei tanították, valamint házuk igen kiterjedt könyvtára adta műveltsége alapjait. Már fiatal korától író akart lenni, ami végül sikerült is neki. Párt is szerencsésen választott. Férje, egész életén át társa, Leonard Wolf, akivel 1912-ben kötött házasságot, teljességgel támogatta írói ambícióit. Néha maga is írogatott, de korántsem olyan sikerrel, mint Virginia Wolf. Ez azonban nem okozott köztük rivalizálást. Virginia Wolf egyszerűen jobb író volt. Mert róla van szó, a szüfrazsettről a szabadgondolkodású hölgyről, aki a kor szelleméhez képest eretnek nézeteivel a nők szerepét illetően a társadalomban, szinte forradalmat robbantott ki. Igaz, neki megadatott a magánéletében, hogy egy méltó társ mellett, valóban szabadon éljen, a nőket korlátozó szokásos kötöttségek nélkül. Nem mondom, hogy innen könnyű volt megmondani nők millióinak, hogy mi lenne a helyes magatartás környezetükben, mert Virginia Wolf az irodalomtörténet és a társadalomkutatók szerint sem volt felelőtlen személyiség. Tény, változásra biztatta nőtársait, de leány- és anyaotthonokat hozott létre, ahol adományokból biztos fedelet biztosított a durva férjek, apák, fiú testvérek által bántalmazott nők számára. Széles társadalmi összefogást szervezett tehetős nőtársai részvételével, s ezáltal támogatta iskoláztatásukat és gyújtó hangú írásaival motiválta a nőket arra, hogy változtassanak sorsukon, ne törődjenek bele a másodrangú szerepbe. Ugyanakkor elismerte, hogy nem minden kockázat nélküli a női önállóság, az, ha sorsukat saját kezükbe veszik. Virginia Wolf nevéhez fűződik a kard hasonlat. Ő azt vallotta, hogy a nő életére egy kard árnyéka vetül. A kard egyik oldala a konvekciókat jelképezi. Mindent, ami szabályos. A kard másik oldala azonban az összevisszaság. Minden, ami eltér a hagyományostól. Úgy fogalmazott: minden, ami összekuszálódott. Semmi sem követi a szokásos felállást a nő életében. Önálló döntéseket akar, választójogot akar, tanulni akar, képviselői helyet és érdekképviseletet akar, dolgozni akar. Mindent akar, ami a férfiak számára evidens, természetes, a társadalom által elismerten jár. Egyenjogúságot és egyenrangúságot akar. Különösen a modern nő mindazt akarja, ami a férfit simán megilleti. Elizabeth Gilbert, a neves amerikai újságíró-író, aki maga is igen nagyra tartja Virginia Wolf szellemi örökségét, úgy értelmezi Virginia Wolf elméletét könyvében, hogy annak a nőnek, aki átlépi e kard árnyékát, sokkal érdekesebb, viszont sokkal kockázatosabb is lesz az élete. A mai nőre alkalmazva ez kemény tartást igényel a nőktől. Elizabeth Gilbert, az Ízek, imák, szerelmek című könyvében úgy írt saját traumájáról, ami azért alakult ki, mert el merte hagyni a férjét, ki mert lépni a boldogtalan házassága kötelékéből, mintha valamifajta fátum következett volna be. A XXI. században! A benne lakozó kislány lázadása a konvenciókkal szemben, mély depresszióvá alakult, s Elisabeth Gilbert körbefutotta a fél világot, Itáliától Indián át egészen Bali-ig, hogy megszabaduljon a bűntudat kiváltotta rémálmaitól. Erről szól az említett világhírűvé vált könyve is. Virginia Wolf és Elizabeth Gilbert mindketten tanult, intelligens, határozott, karizmatikus nők, korukban nőtársaik közül kiemelkedő alkotók. Mindketten írók. És mégis milyen nehéz elfogadtatniuk a női szerepeket illető felfogásukat a környezetükkel. A mai fiatal nőknek már nem kell emancipációs harcokat folytatniuk, beleszületnek a deklaráltan a férfiakkal egyenlő jogokba. Csak élniük kell vele. Egészen pontosan jól kell élniük vele. Én úgy vélem, a szüfrazsettek világa lejárt. Ma okosabb módszerekkel, több empátiával és sokkal taktikusabban kell érvényesíteniük a nőknek azt, ami igenis születésünktől fogva bennünket is megillet: a férfiakkal való egyenlőséget. És méltónak kell lennünk a férfiak tiszteletére. Mert különben mit ér az egész? Volt pár hete egy rosszízűvé vált vita férfiak és nők között a közösségi oldalon, ahol mindenki jelen van, aki számít, ahogy tartja a nézet. Egy neves politológus, férfi, egy politikai tárgyú riposztjában , mellékmondatként, azt találta írni, hogy “ezt még a titkárnők is megértik”. Valahogy így. Aztán egy nagyon határozott és talán a szükségesnél kissé kevesebb empátiával bíró fiatal nő, aktivistája a nők bántalmazása ellen küzdőknek, tetemre hívta ezt a politológus férfit, hogyan merte a titkárnős hasonlatot használni. Inkább írna a családion belüli erőszakról, a nők és gyerekek bántalmazásáról és ehhez hasonló – egyébként valóban nagyon fontos -társadalmi problémákról. Habár ennek a férfinak nem ez a kutatási területe, nem szakértője, egyszerűen nem ez a foglalkozása. Aztán következett a süketek párbeszéde. Nőtársunk, majd aktivista barátai felelősségre vonták szinte az egész világot kommentjeikben a társadalmunkban tapasztalható nőproblémák miatt. Én azon gondolkodtam közben: hova lett a nagyvonalúság, a taktika, a tárgyalás ésszerűsége, az elegancia, a stílus a nőmozgalomból? Már ha létezik manapság nőmozgalom. Valójában nem tudom. Ugyanis, meggyőződésem, bármi eredményt a női egyenjogúság és egyenrangúság felé csak tárgyalásos alapon, konszenzus által lehet elérni. S bár fontos, hogy a közbeszéd is kövesse ezeket a női törekvéseket, de kardot rántani a férfi nemre egy ilyen elszólás miatt? Nem hiszem, hogy célravezető lenne. Valószínűleg Virginia Wolf sem erre gondolt, amikor felhívta a figyelmet a kard kétélűségére.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: