Felelősség a sorsért

A rossz érzések ellenszerei a jó érzések. Ez vitathatatlan tény. Már csak az a kérdés, honnan ismerjük fel a rossz érzéseket, és miből tudjuk, hogy egy érzés jó. Tudom, hogy most kissé bolondnak tűnök, de gondoljatok bele: nem is olyan képtelen. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami az adott pillanatban megelégedettséggel tölt el bennünket, az egyben jó is. Pedig ez egyáltalán nincs így. Lehet az ember éppen lusta valamire, s mivel nem teszi meg, amit kell, később rosszul jár, nem jó következményei lehetnek a mulasztásnak. De az adott pillanatban jól érzi magát. Akkor mi a baj? Hát az, hogy megelőzhettél volna valami majdani rosszat az életedben, de nem tetted a pillanatnyi jó érzés miatt.  Marcus Aurelius alighanem vitatkozna velem. Ő azt vallotta, hogy nem helyes elijeszteni magunkat az élettől azzal, hogy a jövendő gondokról, bajokról képzelgünk. Mert ezzel előre vetítjük azokat a még nem létező problémákat, amelyek nem is biztos, hogy egyáltalán bekövetkeznek. Egy Marcus Aurelius-idézet azt tanácsolja, ne foglalkozzunk a múlttal, ne élesszük újra és újra a rossz eseményeket. Mert akkor megint és megint át kell élnünk azokat, s el kell viselnünk a velük járó rossz érzéseket, ami energiát von el tőlünk, ahelyett, hogy valami pluszt, többletet, előre vivőt hozna az életünkbe. Marcus Aurelius szerint amikor gondok kínozzák a sorsunkat, ahogy fogalmaz, tegyük fel a kérdést:  mi az, ami most elviselhetetlen?  S talán elszégyelljük magunkat, de ha őszintén válaszolunk önmagunknak, akkor kiderül: valójában sem a múlt, sem a jövő nem nehezedik ránk, csak a jelen! Hiszen a múlt már régen elmúlt, s amitől a jövőt illetően félünk – talán be sem következik majd. A jelen súlya a kisebbik, ha pontosan körülhatároljuk.  Egyáltalán nem költői a kérdés, sőt, kifejezetten választ kíván önmagunktól: milyen ember az, aki a jelent sem képes önmagában elviselni? Boldogtalan ember, gondolom, de nem kell, hogy az legyen. Nagyon egyszerű: ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad. És csak csendesen kérdezem, immár a nagy császárral: vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz “lealacsonyodnod”? A szót a római hadvezér, császár használja így fennmaradt írásában. Érdemes-e sóvárgó, magadba süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett? Úgyis föl lehetne ezt fogni, hogy emberrel nem történhet meg, ami nem emberi. Ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen. Ezt a “törvényt” ismerjük a Bibliából. Persze az adott pillanatban, amikor el kell viselnünk azt, ami – Isten kegyelméből – nem elviselhetetlen, de végtelen sok energiát igényel az embertől, nem feltétlenül dialektikájában  érezzük át a dolgot. És nem mérjük más elviselendőkhöz. Az ember természetes igénye, hogy nyugodtan, fájdalom nélkül, kiszámíthatóan éljen. De a sors nem mindig olyan kegyes, hogy ezt biztosítsa is számunkra. Kissé elnagyolt és profán megfogalmazás ez, tudom, de amikor küzdünk az életünk valamely problémájával, akkor csak magát a problémát érzékeljük, s csak a legritkább esetben vagyunk képesek kilátni az “erdőből”. Nem látjuk a fától az erdőt. Ismerős?

Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít bennünket, hanem a róla alkotott elképzelésünk. Márpedig csak tőlünk függ, hogy ezt megszüntessük. Ha a rossz érzés oka a lelkünkben rejlik – tulajdonunkká, elválaszthatatlan részünkké lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásunkat magunk orvosoljuk? Amikor nem tehetjük meg, amit helyesnek tartunk, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykednünk, mint felette bánkódni? Ha megtettük, amit tennünk kell, az eredménytelenség oka nem bennünk rejlik. Igen, ez lehet egyfajta önfelmentés is. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértettük, semmi felett nem kell bánkódnunk: az út a mi utunk, a természet mérte ránk. Nekünk csak járnunk kell rajta. Bölcs gondolatok, valóban. Ez is egy lehetséges megközelítése életünk problémáinak a múltban, a jelenben és a jövőben. De hol marad itt a saját életünkért való felelősség? Ha minden úgyis eleve elrendeltetett. Nem igazságos a sorstól ellenünkre alakítani életünk eseményeit, s aztán a következmények viselését meg ránk lőcsölni… Ez egy másik megközelítése a dolgoknak. Csak annyit tennék hozzá: én még nem hallottam Az Embereknek Rosszat Tevő Központi Hivatalról. S arról sem nagyon, hogy kényszerítette volna az embert bármilyen megfoghatatlan külső intelligencia, akarat, erő, hogy valamit megtegyen, ha maga nem akarta azt. Nem az olyan helyzetekre gondolok, amikor belesodródik az ember rossz, kétes kimenetelű helyzetekbe, vagy vele szemben nem tartják be ugyanazokat a szabályokat, amelyek amúgy mindenki mást megilletnek, vagy amikor valaki rosszul méri fel bizonyos tettei következményeit. Arra a helyzetre gondolok, amikor élvezi valaki az adott pillanat előnyeit, vagyis – a kiindulási ponthoz visszatérve – jó érzései vannak, habár pontosan tudja, belátja, hogy annak a következményei nem lesznek kellemesek számára.  Hány ilyen helyzet van az ember életében! S ebből ugye az is kitűnik, hogy mégis csak föl tudjuk mérni, felismerjük, meg tudjuk különböztetni egymástól a rossz érzéseket és a jó érzéseket. Akkor pedig azzal is számot tudunk vetni, hogy ami most, e pillanatban jó, a következőben talál rossz momentum lesz az életünkben. És máris az egyéni felelősség kérdésénél vagyunk. Tehát akkor mégsem minden olyan egyértelműen sorsszerű, aminek csak a következményei “tartoznak ránk”, mivel hogy mi viseljük? Nem bizony! Senki sem ússza meg a felelősségvállalást saját élete alakulásáért. Van értelmük tehát számunkra az önsegítő tanmeséknek, gondolatoknak, idézeteknek a mindennapokban. Már ha valóban elgondolkodunk rajtuk. Mint Marcus Aurelius császár szentenciája esetében is.