Elfogadni a pillanat örömét

Mottó:

Mit nem fogadtál el a pillanattól,
Az öröklét sem adja vissza már.
( Friedrich Schiller )   

A legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk.  Vannak, akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik a fiatalságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az egész életük,  és még csak észre sem veszik, hogy amire vártak,  mindig is ott volt körülöttük, csak nem volt szemük és fülük hozzá, hogy időben felismerjék. Valami olyasmi ez,  mint  ahogy valójában nem veszünk tudomást a természetről, amelyben élünk.  A fák, a virágok és a fény csak díszlet az életünkhöz, de soha nem gondolunk bele: azok is élnek… Tőlünk függenek, mert ha mi elpusztítjuk a Földünket, akkor “nekik” is végük. Így írjuk a sorsunkat magunk mi is. Lehet bármily esély a csillagokban, ha süketek, vakok és némák vagyunk rá.  Vagy csak álmodozunk, de vajmi keveset teszünk sorsunk jobbá fordulása érdekében. Olvasgathatjuk persze az önsegítő könyveket, a “falvédő” szövegeket a közösségi oldalakon és a Vízöntő korához méltó, komoly útmutatást nyújtó, nívós idézeteket is, ha nem fogadjuk meg a sorait.  Az emberek többsége, különösen az egyedül élők, ugyanazt az útirányt követik nap mint nap: munkahely, hipermarket, tévéfotel… És így körbe-körbe. Hát mikor jönne szembe a nagy Ő vagy a legjobb barát vagy Az Ember,  Akivel A Legjobban Lehet Nevetni? Hogyan találna meg bennünket? Az internetes ismerkedésről, nem egy esetben inkább szédelgésről, nem régen írtam itt, annak a kritikája – részemről – nem változott. Még mindig inkább a sétában hiszek a parkban az avaron, vagy a jobbnál-jobb kulturális programokban, mint az arctalan, álneves, szerepjátékokkal terhes ismerkedésben az interneten. Ezek persze az egyedülállók problémái, de nyugodtan beszélhetnénk a társas magányban élőkről is, akiknek van ugyan párjuk, de nincs igazi Társuk. Vannak körülöttük emberek, sokszor túl sokan is, még sincs egy valaki sem, akihez bizalommal lehetnének. Mert hogy a közösségi lét bizalmat igényel – mondják a szkeptikusok. – Miért, az internetes ismerkedés nem?!  Erről van tehát szó: kifogásokat keresünk, ahelyett, hogy bátran, nem félve visszautasítástól, lépnénk!  Mert így kényelmesebb. Nyalogathatjuk a sebeinket, sajnálhatjuk és sajnáltathatjuk a hasonszőrűekkel magunkat. Mennyivel kényelmesebb ez így, ugye?!  “És mikor kezdünk el végre úgy élni, hogy megértsük az élet sürgető dübörgését?” – teszi fel a kérdést a Talmud.  Az ember örömre, testi-lelki jólétre, nevetésre, boldogságra jön e világra.  S az a pár évtized – a világmindenség mértékében szinte mérhetetlenül semmi idő – a Mi Időnk. Az egyes emberé, itt a földön. A mi napunk, a mi percünk, a mi életünk tartalma, a mi nemzedékünk életérzése – a Mi Sorsunk. Nem a múlt valamely aranykora vagy a ködös jövő utópiája. Ez itt a mi időnk. Akár lelkesedünk érte, akár nem.  Ez itt a mi időnk, még akkor is, ha gyakran kiábrándítónak, fárasztónak, unalmasnak találjuk is. Ez az élet, ami nekünk adatott. És ez az élet múlandó. Még a Talmud is szinte úgy teszi fel a kérdést: “Mi a csudára várunk hát?” Tényleg, mire várunk? Tényleg csodára? Nem lesz csoda. Ha nem vesszük a kezünkbe az életünk alakítását, akkor csak csapódunk erre-arra, ahogy a szél sodor, esetlegesen,  s vajmi kevés esélyünk lesz a tartalmas, valóban örömteli létre.  De miért, ha lehetne ezt másként is? Csak élni kell a pillanat nyújtotta eséllyel. Valamennyi pillanatunk esélyével.