Mottó:
“Újságírónak lenni azért a legjobb foglalkozás, mert akkor lépsz be egy ember életébe, amikor az a legérdekesebb, és akkor hagyod ott, amikor unalmassá válik.”
(Bob Woodward)
Bob Woodward pedig csak tudja! Ő volt az egyike azon két, híressé vált újságírónak, akik annak idején felfedezték, hogy az éj leple alatt betörtek a Demokrata Párt irodáiba és lehallgatókészülékeket helyeztek el ott. Az állítólag az FBI közreműködésével, a hivatalban lévő elnök, Richard Nixon egyértelmű utasítására lebonyolított akció helyszíne az azóta éppen emiatt elhíresült Watergate-ház Washingtonban.
Richard Nixon
A kis hír megjelent a The Washington Post című lapban, s egyben kezdetét vette az Egyesült Államok addig legnagyobb belpolitikai válsága, amely végül egy épp hatalomban lévő elnök lemondásával végződött, közvetlen munkatársai hivatalvesztést szenvedtek, a személyzeti főnöke pedig börtön büntetést kapott.
Az újságírókat a tényfeltárás során végig egy titokzatos informátor segítette, aki csak Mély Torok néven vonult be a sajtótörténetbe, aki az információkat Nixon elnök közvetlen környezetéből szolgáltatta a sajtónak. „Mély Torok” volt az újságírás történetének legjobban titkolt informátora. Harminc év távolából ma már ismert, kiről van szó. “Mély Torok” W. Mark Felt volt, akkoriban a harmadik legmagasabb rangú alkalmazott az FBI-nál. Maga is elismerte, hogy valóban ő segítette az újságírók munkáját a Watergate-ügy leleplezése során.
A két jó szemű újságíró, Bob Woodward és Carl Bernstein, a The Washington Post ifjú munkatársai, a XX. század legnagyobb politikai botrányának leleplezőjeként vonult be a sajtó történetébe. Még Richard Nixon, elnök is lemondásra kényszerült miattuk. Ekkora szelet vetett és vihart kavart a Watergate-botrány.
Bob Woodvard és Carl Bernstein Pulitzer-díjat kapott és hosszú évtizedekig az újságírás etalonjainak számítottak. Az Egyesült Államokban ma is annak számítanak.
Bob Woodward
Carl Bernstein
A történetből 1976-ban film készült, Az elnök emberei címmel, Alan J. Pakula rendezésében.
Mégsem vagyok benne biztos, hogy a magyarországi újságírók, főként a pályájuk elején lévők, meg tudnák nevezni e két szakmai etalont alkalomadtán. A munkásságuk részleteiről nem is beszélve.
Pedig lenne mit tanulni tőlük.
Bob Woodward például műfajt alkotott a modern tényregény megteremtésével. Olyan új, addig nem használt újságírói módszereket és eszközöket honosított meg ebben a szakmában, amelyek kétség kívül újra írták a tényfeltáró újságírás műfaját. A nyelvi formába öntésükről nem is beszélve.
Bob Woodward könyve, “A parancsnokok – A Pentagon titkai” címmel nagy nemzetközi karriert futott be. Úgy 15 évvel ezelőtt Magyarországon is megjelent, az Osiris Kiadó jóvoltából. Ma már csak könyvtárakban lelhető fel. De minden újságírónak melegen ajánlom az elolvasását. Kissé “leporolja” az újságírói szemléletmódról és a módszerekről azt a bizonyos, tiszta látást akadályozó “port”, hogy úgy mondjam.
A téma a Pentagon, egészen pontosan az, hogy idősebb Bush elnök regnálása idejében az amerikai politikusok miként döntöttek arról, hogy háborúzzanak-e vagy sem. Például a híres Öböl-válság idején. Döntően erről szól a történet, ha összefüggő cselekményt keresünk benne. Egyben ez a műfajban a “regényes” elem. Mert a lényeg a tény, mikor, ki, hol, miért és hogyan döntött az egyes háborús lépésekről.
Hol van már a Watergate-ügy bájos kis részkérdése, hogy vajon valóban az FBI emberei törték-e be annak a bizonyos demokrata párti irodának az ajtaját.
“A parancsnokok” történetében föl sem merül a kétely, hogy az akció előkészítésében és lebonyolításában ne vettek volna részt az amerikai államigazgatás megannyi szervezeti egységének képviselői. Erőszakszervezetei is természetesen. Ki-ki azon a poszton, amelyen a legjobb, amely az erőssége. Pontosan kidolgozott metodika alapján, bejáratott koreográfiával történnek ezek a dolgok a politikai boszorkánykonyhákon és a végrehajtói közegben. Mindig.
Vajon megismerhettük volna Bob Woodward-tól ezeket a nagyon fontos részleteket, ha az első fülébe jutott információmorzsákat máris a Washington Post címlapján hozta volna ahelyett, hogy alaposan utánajár az egyes szálaknak? Egészen addig, amíg ki nem deríti, hogyan kapcsolódnak egymáshoz és milyen érdekek mentén? Aligha.
A Bob Woodward áltak kidolgozott tényregény módszerének lényege, hogy minden olyan tényt, információt, informátort konkrétan megnevez, amelyet a tisztességes újságírás szabályai szerint leellenőrizhetett. Vagy amelyről konkrét, teljes hangfelvétel van a birtokában. Nem valahol, valamelyik hivatal rejtett fiókjaiban, hanem az újságíró birtokában! Ez nagyon fontos. A bizonyíték az, ami a kezedben van és bármikor fölmutathatod-lejátszhatod az olvasóidnak, nézőidnek, hallgatóidnak.
A csak kikövetkeztetett, hallomásból tudott, de ami legalább két más, egymástól független forrás által meg nem erősített információ, azt fikciós könyvekben szokásos módon megkülönböztetve tagolja, központozza. A megfelelő írásjelekkel látja el. Jól megkülönböztetve ezzel egymástól a bizonyított tényeket és a feltételezéseket, netán lehetséges következtetéseket. A könyv mégis olvasmányos, érdekfeszítő, mert remek dramaturgiával felépített.
A műfaj titka, amit Bob Woodward megteremtett tényregényei kapcsán: az anyaggyűjtés. Nyilvánvalóan szakmai előélete, hírneve és mindezek által a személyének hitelessége okán, igen magas rangú, első kőrös döntéshozók környezetébe tartozók az informátorai. Mint “Mély Torok” a Watergate-ügyben.
Mindenesetre egy később várható történésről már a felőle való döntéssel egy időben tudomást szerez, így összefüggéseiben láttathatja az eseményeket.
Felmerül a tipikus hazai újságírói kérdés: miért nem hozza nyilvánosságra azonnal, amit megtudott arról, mi készül?
Miért tenné?
Az újságírásban nem csak egy műfaj létezik. Habár erről mintha megfeledkeznének a mai hazai újságírók. A hír csak egy a sajtó műfaji kínálatából. Habár legtöbbször valóban annak van prioritása. Soha nem kapna első kézből származó információt, “fülest” ahogy mondjuk, ha nem lehetne biztos benne az informátor, hogy a megfelelő módon és összefüggésben használja majd fel azt az újságíró. És ennek semmi köze ahhoz a problémához, hogy nem válik-e ezzel az alkuval a hatalom kiszolgálójává.
Magyarországon minden magára valamit is adó újságírónak ez az erkölcsi dilemmája. Teljes öntudatával elutasítja, hogy a kollaborációnak még a gyanúja is érhesse. Csak az nem világos ebben a felfogásban, miért lenne az kollaboráció, mondjuk úgy: elvtelen együttműködés a hivatalokkal, ha nem közölne az orgánum minden tudomására jutott apróbb-nagyobb információt azonnal? Esélyt sem adva annak, hogy ezek az elemek valamifajta egységes egésszé rendeződjenek össze, ami sokkal inkább rávilágít a társadalmi szempontból fontos összefüggésre, mint az egyes részelemek egyenként.
Ez a fogalom, mint elvtelen együttműködés, egyébként csak az ennyire felfokozott aktuálpolitikai közéletben ilyen sarkos kérdés, mint a mi túlpolitizált jelenlegi világunk. Kiegyensúlyozott demokráciákban minden újságíró és minden hivatalnok tudja: ha nem élnek egymással egyfajta információs-szimbiózisban, mind a ketten elveszettek a maguk munkájában. Mint József Attila írja Thomas Mann üdvözlése című versében: “hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”
Értem én az okot. Az összeesküvés elméletekhez szokott hazai újságíró szemei előtt csak az lebeg: leleplezni mielőbb, talán akkor nem következik be. Dehogynem! Máris bekövetkezett, amint címlapra került. Elfedve egyben több, más aspektusát egy-egy ügynek, döntésnek. Egyébként a végső soron pozitív hozamot ígérőkének is. S miért ne lennének jó döntéseik is egy amúgy rossznak bélyegzett hatalomnak? Ki hisz a minden vagy fekete vagy fehér nézetnek? És az átmeneti színek, az árnylatok?
Bob Woodward ismeri az árnyalatok fontosságát.
A műfaji tanulságok mellett ez az egyik legfőbb értéke Bob Woodward újságírói munkásságának.
És az, hogy birtokában van azon alig kifejezhető érzéknek, amellyel tévedhetetlenül tudja: mi az, ami azonnali hír kategória, és mi az, amit ha jól összefűz más információmorzsákkal, akár egy újabb Watergate-történet kezdete is lehet.
Mert azért nem lehet nem belátni: az újságírónak, ha felelősségteljes és valóban mestere hivatásának, akkor az a célja, hogy egy létező politikai-társadalmi-gazdasági rendszert ellenőrizzen, leleplezzen vagy ha az adott esetben ez a legcélravezetőbb, akkor észrevételeivel jobbá tegyen.
Ez az újságíró társadalmi hasznossága. Enélkül csak egy szakma a sok közül.
És ez így sok mindennek nevezhető, csak unalmasnak nem.
Valószínűleg Bob Woodward is azért csinálja. Több mint négy évtizede már.
(Az írás megjelent a www.kisstanna.wordpress.com blogon.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: