Kékhattyú

Szóval ilyen érzés az, amikor az ember számot vet, dönt és új utakra indul. Megkönnyebbítő és varázslatos és félelmetes. Ez mind együtt. Új út. De milyen hosszú és kanyarokkal teli volt, amíg idáig eljutottam! Hogy újra járjak. Most már másként, máshol, másokkal. Nem azért olyan különleges ez, mert a szó valódi értelmében képtelenné váltam volna rá korábban. Járni képletesen is lehet és nem lehet. Az a kérdés, hogy belül mit és hogyan élünk meg. Hogy mit képzelünk magunkban, magunkról és a külső körülményekről. Ezen múlik, hogy félünk-e új útra lépni. Mert főként az akadályokat képzeljük magunk elé, pedig azok akkor még ott sincsenek. Vagy mert nem érezzük magunkban az erőt az ismeretlennel szembesülni. És ez csak pár apró momentum azok közül, amelyek akadályozhatnak bennünket a tisztánlátásban és a cselekvésben. Regények és tanulmányok hosszú sorát lehetne írni ezekről a dilemmákról, amelyekkel meg kell küzdenie mindenkinek mielőtt új útra lép.

Minek mindig a múltba nézni, amikor tekinthetünk előre is? A perspektíva előttünk és nem a hátunk mögött van.

Kár, hogy ezt senki nem mondja meg nekünk ilyen egyértelműen és nyíltan. Kár, hogy erre nekünk, magunknak kell rájönnünk, hosszú és fájdalmas tapasztalatokon át. Kár, mert ilyenek vagyunk mi emberek, nem szeretünk szenvedve élni. Ugyanakkor nagyszerű ajándéka is a sorsnak ez a kényszer, mert általa tanulságos utazást tehetünk legmélyebb rétegeinkben, hogy felhozzunk magunkból megannyi gyémántot, amelynek a meglétéről álmodni sem mertünk volna. Az ember hajlamos a saját értékeit lekicsinyelni, hiszen nem igazán látja viszonylagosságában mások kínálatához mérten. S ha még ehhez olyan környezetben éli a mindennapjait, ahol inkább az a norma, hogy minél figyelmesebben és alaposabban szembesítsük a másikat saját tökéletlenségeivel, máris elveszítettük minden egészséges önbizalmunkat. S még jó, ha nem esünk azonnal áldozat szerepbe. Általában azért ahhoz sokat és keményen kell dolgoznunk. De önsorsrontásban mi, a Földnek ezen a felén, különösen hatékonyak vagyunk. Különben hogyan is írnám ezeket a sorokat éppen én.

Távolról nézve egy sikeres élet utolsó évtizedeit élem, s bár a hullámhegyek mellett voltak mélypontok is az életemben, összességében szerencsésnek mondhatnám magam. Sokat elértem az életemben, amit remélni sem mertem, amikor elindultam a pécsi elit gimnáziumból, egyáltalán nem elit családi háttérrel. Pedig nagyon elszánt voltam már akkor is. Kilógtam mindenféle sorból, mindig fényévekre előrébb jártam mint a környezetem. Már korán tanulmányozni kényszerültem a konfliktuskezelést. Ki gondolta volna, hogy valamikor, pár évtized múlva, éppen krízis menedzser leszek és egész New York-ig szaladok majd, hogy ezt jól megtanuljam? A mai szememmel nézve az otthon világában inkább csak azt a technikát kellett eredményesen begyakorolnom: hogyan élhetem túl a számtalan ellenvetést, amivel fogadták az ambícióimat. Hiszen nagy volt az én álmom! Újságíró akartam lenni, a világ dolgaival foglalkozni külpolitikusként és mindezt saját szavaimmal elmondani egy mikrofonba.

Rádiós, külpolitikai újságíró. De szép álom!

És sikerült!

És amikor 24 éves koromra diplomákkal, köztük az újságírói oklevéllel teljesült, ott álltam kiürült lélekkel, s nem tudtam: most  hogyan tovább? Akkor most már életem végéig minden nap be fogok menni a rádióba, olvasom a külpolitikai híreket és írom az összefüggéseket olyan országok, térségek, helyzetek történetéről és számomra idegen emberek életéről, akikkel valószínűleg soha életemben nem fogok találkozni? Milyen elkeserítő, igaz?!

Hogy mekkorát tévedtem!

Hiszen nem sokkal később megnyílt a vasfüggöny és eljött az a világ, amire lelkemben mindig is vágytam: hogy számba vegyem az álmaimat és megmutathassam végre mindenkinek, aki nem hitt bennem: igenis van értelme nagyot álmodni, ha tenni is kész érte az ember. Én pedig kész voltam rá.

A következő évtizedek úgy elszálltak mint a sas, ha útnak indul valahová. És én mindig sas szerettem volna lenni. Úgy szárnyalni, mint ez a csodaszép, büszke madár, s olyan messzire is jutni. Mindig elvágyódtam, mindig valami másra vágytam mint amit éppen éltem. Azt hiszem, csak úgy átsuhantam az eddigi életemen. Ám még egy sas is meg kell, hogy tapasztalja a mélyrepülést, még ő is elvétheti némely szárnycsapását. Velem is megtörtént. A szárnyaló magasságokból a pokol legmélyebb bugyrába kerültem. Megtanultam a leckét. Túléltem. És azt hittem, annál rosszabb már nem jöhet egy ember életében. Tévedtem.

Egy találkozás még hátra volt az életemben, ami sokat lendített a szellememen, de ami minden hitet és bizalmat kiölt belőlem, amit egy másik ember iránt csak táplálhat valaki. A továbbiakban erről szól ez a történet. Habár azt még magam sem tudom, hogy mi lesz a végkimenetele. Az angol azt mondaná: folyamatos jelen. Igen.Kép: Kékhattyú