Van egy dátum, amitől kezdve számolom a föléledésemet. Nem érdekes, hogy miért, bármilyen oka is lehetne. Mondjuk úgy, hogy számomra a nyár, a napfény, a levegő és a színek és a fények és a szabadság jelképe lett ez. Csak pár éve, egy szép májusi napon történt ez, amely persze semmiben sem különbözött a többi májusi naptól, egyben mégis különlegessé vált számomra: végre összerendeződtek a dolgok, értelmes képpé állt össze egy mozaik, ami addig csak ezernyi cserépdarabnak tűnt számomra. Úgy mondanám, felsejlett a jéghegy csúcsa. Bár még mindig görcs volt a gyomromban, de mégis: immár volt bátorságom erőt venni magamon és írni valakinek, aki nehéz életszakaszomban olyan sokszor megjelent lelki szemeim előtt.
Én nem tudom, hogy ki, hogyan van vele, de tapasztalataim szerint az embernek vannak az életében etalonok. Akikhez méri a többi embert, akivel egyáltalán kapcsolatba került. Nem feltétlenül szerelmekre gondolok most, hanem emberekre, akikkel összehoz bennünket a sors egy vonaton, a piros lámpánál, a munkahelyen vagy egy társasági programon. Megismerkedünk és gondolunk valamit a másikról. Nekem ilyen lett ő. Erkölcsi szempontból, tartásból, tisztaságból olyan biztos, mint a kőszikla, amit verhet a tenger időtlenül, ő mégis áll, viseli ezt és elpusztíthatatlan. Mert ilyen az etalon, amihez mérünk valamit.
Én az egész, értékről vallott hitrendszeremet mértem már egy ideje hozzá, akit egyébként sok éven át ismertem, időnként személyesen találkoztunk, mert a munka megkívánta. Jó volt vele dolgozni. És jó volt kicsit a kulturáltságában elmerülni. A mindig frissen vasalt, szép öltönyeiben és a tiszta tekintetében, a halk szavúságában. Ne legyen félreértés, ez nem egy bimbózó szerelem leírása. Szerelemről szó sem volt. Tényleg. Egy remekül működő munka kapcsolat, nem több. De ez mégis a minden, mert olyan tökéletesnek tűnt ez az Ember. Jól van, tudom, hogy nincs tökéletes ember, nem is idealizáltam, akkor sem és most sem. Csak azt próbálom kifejezni, hogy miért volt olyan vonzó számomra.
A szeretet, ha feltámadt két ember között, nem függ a jó és a rossz tulajdonságoktól. A szeretet az teljesség. Mindenestől elfogadni a másik embert és éppen az esendőségét szeretni benne. Mert ez az ember lényege.
Vele is így voltam. Jó volt együtt lenni. Egyszerűen ennyi. Nagyon művelt, olvasott ember, a szakmáját felső fokon érti, a munkája kifogástalan, e mellett egy kellemes, sármos egyéniség. Tény, mély nyomot hagyott bennem a következő években is, amikor pedig nagyon rosszra fordult az életem. De amikor valami miatt egy biztonságos kapcsolatot kellett keresnem, akire rábízhatnék valami nekem nagyon fontosat (ebben az esetben a bankszámláimat, valamint a digitális hozzáféréseimet), ő jutott eszembe. Hiszen ő volt nálam az etalon tisztességből. Jobban megbíztam benne mint a saját családomban, pedig valójában idegen volt. S mivel az adott helyzetben máshogy nem tehettem, megbízottakon keresztül próbáltam vele ezeket a dolgaimat megosztani. De elutasította a megkeresést. Aztán amikor elérkezettnek láttam az időt, megkérdezzem tőle: miért utasított el annak idején? Nem csigázom az érdeklődést, soha nem kaptam választ tőle erre a kérdésre. De azért kommunikálni kezdtünk, ha kissé sajátos formában is.
Szép időszak következett. A versek, dalok, idézetek és a szép képek megsimogatták a lelket, s különösen a zavaros időszak után, nagy-nagy megnyugvást hoztak az én pszichém számára is. Miközben persze alakítottam, éltem az életemet. Ebben az időszakban adódott egy félreértés, ami – ma már mondhatom – kódolva volt abban a helyzetben. Különböző jelekből én azt gondoltam, hogy ő időközben súlyos beteg lett, annyira, hogy dialízisre jár, s az – mint tudjuk – általában nem ígér túl hosszú életet a vesebeteg embernek. Teljesen kétségbe esetem. Emlékszem: négy napon át görcsösen zokogtam miatta. Sirattam az ő egészségét, a jövőjét, az életét. Ma már nem is értem, hogy vehettem át ennyire egy számomra azért mégiscsak idegen ember élethelyzetét? Hogyan viselhetett meg engem ennyire ez? Szinte belebetegedtem. És miközben olvastam “tőle”, hogyan küzd az új veséért, hogyan hagyják cserben sorra a lehetséges donorok, arra az elhatározásra jutottam, hogy én is megvizsgáltatom magam és ha lehetséges, odaadom neki az egyik vesémet. És most szívemre teszem a kezem, olyan őszintén mondom: nem voltam szerelmes belé. Barátomnak éreztem, a legjobbnak és legnagyobbnak, akivel életem során találkoztam. Igaz, nem vagyok könnyen barátkozós típus, egy kezemen meg tudom számolni hány olyan ember fordult meg a közelemben, akiről a szó valódi értelmében úgy éreztem: barátom. Mindegy, hogy férfi vagy nő volt valaki. Én hiszek a férfiak és a nők közti őszinte barátságban.
Elmentem a háziorvosomhoz, kikértem a tanácsát a dologról, sőt: a szükséges vizsgálatokat is elvégeztettem a beutalók által. Annyit mindenesetre megtudtunk, hogy egészségesek a veséim, tehát ha a szövettani egyezés megvan, akkor elvileg nincs akadálya a donációnak. Ennek az egésznek nem az a lényege, hogy végül sor került-e a veseátültetésre. Eddig nem jutottunk. Pedig én egyértelműen elmondtam neki a szándékomat, beszámoltam a lépéseimről ez irányba. Soha nem mondta azt, hogy félreértek valamit, mert ő nem beteg. Hagyta, hogy abban a tudatban éljek: halálos beteg lett ő, aki olyan sokat jelent nekem, s akiről úgy tűnt, én is neki.
Vannak az életben nagy játékosok, akik csekély felelősségérzettel viseltetnek embertársaik iránt, ám annál jobban képesek áttekinteni azt a játékteret, ahol a “bábukat” mozgatják. Mert az ő számukra a lényeg a hatalom az alantasabb játékosok fölött. Ez adja az életükhöz azt a fűszert, ami érdekesebbé vagy talán elviselhetőbbé (nem tudom) teszi számukra a saját életüket. Vagy csak ujjgyakorlat számukra.
Ahogy így visszanézek, most már úgy érzem: akkor, igen, akkor kezdődött az első játszma, amiben már én is a táblára kerültem. Álmomban sem gondoltam volna. Én csak annak örültem, hogy megtaláltam azt a jó barátot a személyében, akit mindig is kerestem az életemben.
Egyébként nem ő volt a beteg, hanem egy másik internetes társunk, akinek a hozzáféréseivel rendelkezhetett az informatikai segítségnyújtás miatt. Így lehetett lebegtetni bennem az érzést, hogy ő beteg, akire én gondoltam. A mai napig, amikor belém vág ez a momentum, az első gondolatom az: milyen jól szórakozhatott azon, hogy én így aggódtam érte, mert halálos betegnek hittem.
És persze a mai napig nem tudok válaszolni arra a saját kérdésemre sem: mi lehet az ilyen ember lelkében, hogy ezt képes megtenni egy másik emberrel, aki ráadásul szereti őt, ragaszkodik hozzá, mély barátsággal viseltetik iránta?
Alighanem soha nem fogom megérteni. Túl egyszerű ember vagyok én ehhez.
Kép: Néma kősziklák
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: