Szeretetlen

Mottó:

“A szeretet Nap, amely bevilágítja lelkünk egyik felét. A barátság Hold, amely ragyogóvá teszi lelkünk másik felét. Nap és Hold mindannyiunk számára fénylik, hogy lelkünket felemelje, gondolatainkat csillagmagasságokig röpítse.” (Tatiosz)

Ez egy szeretetlen világ, ezért a világ sem szeret bennünket.  Ezért nincsenek igazi barátaink. Mi szeretni való legyen rajtunk, ha nem tisztelünk senkit és  semmit? Legfőképpen nem a környezetünket. Nem csak a földet, a vizet, a levegőt, hanem embertársainkat sem. Másodpercenként jelenik meg a digitális térben az üzenőfalakon a mantra: szeresd ezt, szeresd azt, legyél ilyen jó, legyél olyan jó… Aztán másodpercenként ott terem mellettük a másik üzenet: a mocskos beszéd, az ellenfél vagy vélt ellenfél pocskondiázása, a földig alázása. Akár kijár neki, akár nem.  S ha kijár is, így?! Akkor mi a különbség köztünk és az ellenfelünk, ellenségünk között? Azt írjuk, elveszett a világból a méltóság, miközben ugyanazon a billentyűzeten, ugyanazon ujjakkal emberhez nem méltó hangnemben szólunk más emberekről. Ez a valóság. Akkor mit is akarunk valójában? Barátot úgy, hogy ha arra van kedvünk, átnézünk rajta? S magyarázat nincs. Máskor éppen keblünkre öleljük? S magyarázat nincs. Szövetségest úgy, hogy még meg sem köttetett a szövetségünk, máris becsapjuk, mással kokettálunk és végül a legtöbbet ígérő “barátai” leszünk? S még az is lehet: tényleg nem tudjuk, hogy ott ez a kétszer két kis vonás, az idézőjel. Nem lehet, hogy éppen azért, mert a fogalmak valós jelentését sem ismerjük? Honnan tudnánk akkor viselkedni a szerint, amit a szeretet és a barátság szó jelent? A többes szám itt persze udvarias gesztus, mert hiszen éppen ez a baj, hogy az egyikünk így, a másikunk úgy vélekedik, viselkedik, tesz vagy nem tesz valamit. És soha nem tudjuk, mikor, melyik  variáció következik. Egy merő improvizáció az életünk. Elveszett a biztonság. Még akár a legszűkebb köreinkben sem kiszámíthatóak bizonyos értékek, rendek, normák. Mert rám ez igaz, rá nem, rád pedig egészen más kategória nyílik. Államunktól a legbensőbb baráti kapcsolatainkig akár. Persze, a színterek és a személyek időközönként változnak, ez adja az egész bizonytalanság ritmusát. Mert úgy megy ez, mintha valamennyien kottából játszanánk. Mondanám, hogy ugyanabból a kottából, de nem.  Az összhang csak a kiválasztottak privilégiuma, mi többiek követünk vagy menekülünk. Attól függően, hogy a hangok csábítanak vagy űznek éppen. Mint egy szürreális filmben. Pedig akár példát is vehetnénk a természetről. A Nap és a Hold milyen jól tudja az útját, találkozásait, egymáshoz való viszonyát! A relációt. Egyszer fenn, egyszer lenn. Egyszer a napfényben, egyszer az árnyékos oldalon. De mindenképpen együtt és kiszámíthatón, mert az a bizonyos “cérna” – csak így  képes összetartani a rendszert. De mi, emberek, okosabbak akarunk lenni a Napnál és a Holdnál és az egész tejút rendszernél. Azt hisszük, ettől vagyunk egyediek, ettől vagyunk AZ EMBER, csupa nagy betűvel. De a valóság sajnos éppen ellenkező: csupa-csupa kisbetű. És emberség nélkül.