Beszélj, ahogy eszel!

Parla come magni!- mondja az olasz, ha azt szeretné kifejezni, hogy ne keríts valaminek túl nagy feneket, csak terítsd ki a lapjaidat.  Milyen okos is a nyelv. Mindig megtalálja a lényeget a mondanivalóban. Bárcsak mi “beszélők” is így lennénk ezzel! Óhajtásunk azonban, sajnos, nem parancs. Köntörfalazunk, mellébeszélünk, körmondatozunk, kerülgetjük a forró kását. Mindent inkább, mint kimondani a lényeget. Valahogy így, ahogy kezdtem ezt  írást. Vannak témák, amelyekben egyszerűen nem tudunk, nem merünk egyenesen beszélni.  Mintha elhagynának bennünket a szavak. Persze, hogy a férfi-nő kapcsolatról van szó. És gondoljunk bele: ha még róla, a témáról sem vagyunk képesek zavar nélkül, értelmesen szólni, akkor hogyan tennénk ezt a másikkal, a partnerünkkel vagy jövendő partnerünkkel szemtől-szemben. Jó, most nem arra a helyzetre gondolok, amikor valószínűleg a szerelem “vegyi folyamata” következtében, egyszerűen leáll az agyunk és nem vagyunk képesek egy értelmes mondatot kinyögni a kedves jelenlétében. Ha meg igen, az is balul sül el, az biztos. Bridget Jones – effektus. És megállapítjuk, hogy jobb lett volna simán befogni a szánkat. Kármegelőzés okán. De akkor meg úgyis leverünk valamit, az ölébe öntjük az asztalról az összes kidönthető ásványvizet… És még jó, ha csak az ásványvizet, és nem a tál forró levest. Emlékezetes jelenet, amikor korunk Elizabeth Bennett–je, egy mai amerikai egyetemista lány, írójelölt,  a Bűbájos büszkeség című filmben , miután jól beolvasott jövendő kiadójának, amiért merészelné kiadni a könyvét, habár csak némi átdolgozás után, egyszerűen arcon önti a vizes pohár tartalmával. Képzeletében. Mert amúgy jól nevelten föláll a beolvasás után, ami vitathatatlanul jól esett neki, majd magához ragadva a kéziratát az asztalról, véletlenül földönti a vizes poharat, tényleg Darcy ölébe zúdítva a pohár tartalmát, aztán ugyanezzel a lendülettel föllöki a tálalókocsit, majd – ha lúd, legyen kövér – alapon – magával rántja az asztalterítőt is. Kedves első randi. Legalábbis a férfi annak szánta, habár most talán egy újabbért kell valahogy folyamodnia. Egy sikeresebbért. De hogy az nem nyilvános helyen történik majd, abban egészen biztos! Bármelyik férfi biztos lenne a helyében. Hát, így. Minden nőnek vannak ilyen rémálmai egy-egy találkozás előtt. Főként az elején, amikor az ember, ugye, szeretne jó képet kialakíttatni magáról a vágyott férfiban. De hát hogyan tegyük ezt, ha rá sem merünk nézni! Vakon meg bármi megtörténhet, nem igaz? A remek női önsegítő könyvek az ilyen helyzetre azt tanácsolják, hogy bátran vágjunk a dolgok közepébe, s merjük vállalni, hogy zavarban vagyunk, esetlenek lettünk és különben is, minket tulajdonképpen nem is igazán érdekel ez az egész… Biztosan csak véletlenül keveredtünk éppen akkor, éppen oda, ahol VELE találkoztunk.  Ahogy azt az olasz kifejezés is ajánlja. Aha. Sarah Bernardt, a nagy színésznő biztosan remekül hozta ezt a formát annak idején, de mi, innen a szomszéd utcából nem lehetünk képesek Oscar-díjas alakításra, még ha boldogan pózolnánk is  kiszemeltünk előtt a vakuk fényében. Akkor meg mi legyen? Mert biztosan azt gondolja majd, hogy kétbalkezes, néma libák vagyunk, akik szóra sem érdemesek. Legjobb tehát előre szépen, aprólékosan fölépíteni az egész találkozót, pontról-pontra. Majd mi kezünkbe vesszük a helyzet irányítását! Ebben meg az lesz a baj, hogy ott van az a másik, aki állandóan átírja a remek forgatókönyvünket, mert ugye nem kapott belőle előre példányt, honnan is tudhatná szegény feje, mikor, minek kellene következnie. Tehát ez sem jó. Marad a jó öreg bölcsesség: csak simán “beszélj, ahogy eszel”, semmi faxni! És ha halat eszünk? Szépen lassan, aprólékosan, körülményesen… Ahogy azt kell. Különben még a végén torkunkon akad a szálka… Tehát soha, de soha ne együnk halat első randin!